Új bejegyzés Frissítés

2014.09.22. 17:32 Domii

Elégedetten néztem a csapat után, akik még gőgösebb arccal vonultak be kupéjukba, mint amivel hozzánk szóltak. Eszembe jutott, hogy mi még mindig csak a vonat folyosóján álltunk és nem volt helyünk. De nem akartam mondani, hogy keljünk útra keresni egy kupét, mert lehet, hogy akkor elválltak volna útjaink. Én meg még beszélgetni szerettem volna Lyrával. Olyan jól éreztem magam vele az elmúlt pár percben, még akkor is, ha éppen az imént kötöttek belénk. Visszafordulva a lány felé kicsit megvontam a vállam. - Én csak az igazat mondtam - mutattam Lyra könyveire, majd kicsit megszorongattam a sajátomat. - Miket olvasol? - kezdtem nézegetni az olvasmányokat a lány kezében. Nem tudtam ilyen messziről semmit sem kivenni a legelső mű borítójáról, úgyhogy abba is hagytam a leskelődést és vártam Lyra válaszát. Jobbnak láttam, hogyha inkább nem kukucskálok két miliméterre hajolva a lányról, az nem lett volna túl helyes. Elképzelésem nem volt, hogy vajon milyen könyveket szerethet a lány. Eltöprengtem, hogy ezek talán a tankönyvei, de nyilván azok a ládájában lennének. Megpróbáltam visszaidézni, hogy milyen borítókat láttam, amikor segítettem felvenni a tárgyakat a vonat mozgó padlójáról, de semmi sem rémlett. Csak sötétbarna, enyhén kopott kék és zöld színű borítókat jegyeztem meg. Így összegezve magamban rájöttem, hogy fogalmam sincs Lyra olvasmányairól, ezért is kíváncsian vártam a választ.

2014.09.22. 17:03 Mia

Oké, nem tévedtem nagyot, amikor megkérdeztem, hogy ötödéves-e. Csak egy évet... Á, csak egy évet tévedtem, hát az viszont már majdnem semmi, nem igaz? Láttam Dean arcán a mosolyt, amikor kijavította az évfolyamát. Bólintottam és elgondolkodva meredtem a kezemben lévő könyvekre. - Hmm - mormogtam valami ilyesmit, de igazából semmi jelentősége nem volt. Kezdettől fogja szimpatikus volt nekem a Hollóhátas, már akkor, amikor segített összeszedni a könyveimet. Most pedig egész kellemesen elcsevegtünk itt és még bármiről lehet szó. Úgy értem a beszélgetésben... A folyosón hamarosan felbukkant az előbbi állatocsrda egyenesen felénk tartva. Már látszott az elől vágtató lány fején, hogy kipécéztek maguknak minket, így jobbnak láttam elhúzódni előlük, mielőtt mégegyszer nekilöknek az egyik kupé ajtajához. De nem, semmi ilyesmi nem történt, helyette a fekete hajú Mardekáros iszonyúan magas hangon vinnyogni kezdett Dean-nak, én pedig csak a könyveimet magamhoz szorítva álltam a fiú mögött. Nem tűnt dühösnek, de nem ismertem még annyira, hogy bármit is mondhassak róla. A lány mögött felsorakoztak a csatlósai, többek között első - és másodéves, köpcös fiúk, akik a fekete kijelentésére hangosan röhögni kezdtek. A fülemig elvörösödtem a "lovag" kijelentésre, holott nem is nekem mondta egy, kettő, folyton elpirultam. Deanra pillantottam és az ajkamba harapva megnyugodva tapasztaltam, hogy a bátorító pillantás után nem esett neki a kis csipet-csapatnak, de a kijelentésére igen csak megsértődött Hollóhaj és barátai természetesen. Magasra emelt orral masírozott el a folyosó túlsó vége felé, ott pedig színpadiasan megsértődve még magasabbra emelt orrar lépett be az egyik kupéba. Arcomon bujkáló mosollyal figyeltem a jelenetet, kissé előredőlve, így szőke fürtjeim az arcomba hullottak. - Ez meg...? - pillantottam vissza Dean-re mosolyogva. Kicsit furcs volt a lány viselkedése, én nem is ismertem, szóval nekem még furább volt, amit csinált. A mögötte álló fiúk pedig még okék voltak, de a kis Hollóhaj nagyon vicces volt.

2014.09.21. 16:06 Domii

Mint kiderült, Lyra Hugrabugos volt. Szerintem tökéletesen beleillett a házába, most hogy így már megtudtam, hová is tartozik ő. Kedves lánynak tűnt, úgyhogy sajnáltam, hogy nem Hollóhátas, mert így lényegesen kevesebbett beszélgethetünk majd az év közben. Már ha Lyra akar velem beszélgetni továbbra is, aminek nagyon örülnék, akadályát pedig nem látom.  A lány kissé oldalra döntötte a fejét, s rákérdezett, hogy ötöd éves vagyok-e. Egy kicsit elmosolyodtam, mert ez téves információ volt, de kedvesen kijavítottam. - Hatodikas vagyok - igazítottam meg könyvemet hónom alatt. Vicces volt, hogy fiatalabbnak nézett, mint ahány éves vagyok eredetileg, de nem sértődtem meg rajta. Már éppen visszakérdeztem volna, hogy ő hanyadik éve jár már ide, de akkor egy kisebb csoport jelent meg a folyósón és egyből célba is vettek minket. "Remek."- gondoltam, miközben kissé megforgattam a szemem. Ahogy tippeltem, Mardekárosok lehettek. Az egyik lány, aki ugyan fiatalabb, de ezerszer illetlenebb volt nálunk, ujjal kezdett felénk bökdösni. Enyhén affektáló hangját hallva megforgattam a szemem. Elég jól esett, hogy a leányzó lovagnak titulált, de ebben a helyzetben ez nem egy pozitív szó volt. Reménykedtem, hogy tovább mennek mellettünk, de a boszorkány letáborzott mellettünk, mire a fiúk is megálltak. Közelebbről még idegesítőbb volt a lány vékonyka hangja. Éreztem magamon Lyra aggódó tekintetét, ezért gyorsan egy megnyugtató pillantással néztem rá, majd a kis társaság felé fordultam. - Mi legalább tudunk olvasni - közöltem nekik angyali mosollyal az arcomon, reméltem, hogy ettől lenyugszanak és békén hagynak minket. Miután ezt mondtam nekik, visszafordultam eredeti beszélgetőpartneremhez. - Kár, hogy nincs szabad hely erre - kezdeményeztem beszélgetést, hátha látják a nemkívánt látógatók, hogy nem vagyunk hajlandóak velük foglalkozni.  Nem szerettem a vitákat, ezért a szívem mélyén szorongtam, hogy menjenek már el, de ezt kívülről próbáltam nem mutatni, szerintem sikerült is. - Haha, igazi humorzsák a fiú - hallottam az affektálást, majd mikor nem néztem rá, szemem sarkából láttam, hogy sértődötten elvonulnak. - Huh - mosolyodtam el Lyrára.

2014.09.20. 12:18 Mia

Amint megkaptam a könyveim, magamhoz szorítottam őket és boldogan pislogtam a fiúra. Nagyon hálás voltam neki, amiért segített "megmenteni" a köteteket. Egy köszönömnél azonban nem mondtam többet, hagytam, hogy esetleg ő kérdezzen, ha szeretne. Dean néven mutatkozott be, utána pedig még a házát is hozzátette. Bólintottam, mikor elárulta, hogy Hollóhátas. Sok jót hallottam már arról a házról és főleg azt, hogy azok, akik odajárnak, kicsit nagyon is sokat tanulnak. Az első pár évemben én is nagyin sokat görnyedtem a könyveim felett, most viszont már kevesebbet tanultam, mint annak idején. A szünetben csak olyan könyveket olvastam, amiket a saját szórakoztatásomra vettem le a polcról és nem iskolai könyvek voltak. Azokat ráérek még az első egy hétben megnézegetni, vagy órán... mondjuk szeretem előre tudni, hogy miket fogunk tanulni, de még akkor is ráérek. - Hugrabug - válaszoltam mosolyogva Dean kérdésére. Eleve csak ez jöhetett szóba, vagy a Hollóhát, és szerintem a Süveg is így gondolta még akkor. Nem vacillált sokat, körülbelül fél perc után már kiáltotta is a házam nevét, én pedig büszkén elfoglaltam a helyem. Azóta nagyon megszerettem a házam és semmi pénzért nem mennék át máshova. -  Jól sejtem, hogy ötödéves vagy? - döntöttem oldalra a fejem. Ilyenkor mindig gondolkoztam, de nem tudom, hogy a fejdöntögetés miért volt ehhez hozzácsatolva. Gyerekkoromban - anya szerint - már így viselkedtem és nem is tudtak leszoktatni róla, ezért már vagy hat éve döntögetem oldalra a fejem, amikor gondolkozok. Mint most. Ez viszont nem tartott sokáig, mert az előbb elhaladt fiúcsoport újra feltűnt a folyosón és hangosan kiáltozva felénk mutogattak. - Ó, nézzétek már, a szöszi talált magának egy lovagot! - visította az egyik Mardekáros lány és bár fiatalabb volt mint én, körülbelül ugyan akkora volt a mérete, mint Deannak. Nagyon furcsán nézhettem erre a kijelentésre, mert pár fiú újra elkezdett röfögve vihogni, aztán megálltak mellettünk és a lány újra felvinnyogott. - Dúl a szerelem, vagy te is olyan könyvmoly vagy, mint az? A fekete hajú lány a könyveimre bökött, én pedig még jobban magamhoz szorítottam őket. Na hát és akkor így beszéljen az ember a tiszteletről... Aggódva Dean-ra pillantottam, és mivel nem ismertem igazán - na meg elvileg a Hollóhátasok nyugodt emberkék -, csak remélni tudtam, hogy pár szóval lerendezi ezt az egészet. Mielőtt a Roxfortba mentem volna, lakott körülöttünk pár olyan gyerek, akiről senki sem feltételezte volna, hogy tizekét évesen olyan agresszív volt, hogy az összes gyerek rettegett tőle. Én is...

2014.09.17. 20:55 Astird

Tekintetem végigvezetettem a hollóhátas társaságon, de egyelőre nem szóltam, jobban érdekelt, hogy a kinti üldözőm végre feladta a bosszúját. Hallottam, amint néhány srác ráripakodott, amikor nekik ment, vagy inkább csúszott és felborította őket. Elég nevetséges volt. Fejem kidugtam a kupéból és figyeltem, mint kapja vissza, amit épp pár perccel ezelőtt nekem nyomatott. Elvigyorodtam elégedetten, majd pálcámat visszatoltam talárom zsebébe. A mardekáros srác meg szúrós pillantásokat vetett felém, én meg integettem neki elégedetten. Colleen hangja húzott vissza, így egy lépéssel beljebb kerültem, majd az elhangzott szavakra elsőre egy meglepett borjú fejjel néztem a lányra. ~Fura gondolatok…vicces.~ Felnevettem hirtelen, majd mikor abbahagytam csak vigyorogtam, mint akinek az arcára mintázták ezt a formát. Amanda válaszolt és helyet is foglalt én meg kezemet a tarkómhoz támasztottam és ráharaptam a számra. - Ohhó értem én… - mondtam majd lehuppantam én is az ülésre, kényelmesen hátradőltem. – Ian vagyok és griffendéles…és ha ez megnyugtat. – fordultam Lee felé. – Nem vagyok kannipali sem a többi. – nyújtózkodtam egyet aztán a fejemet hátradöntöttem. A vonat tovább zakatolt és végre nem a süketelést kellett hallgatnom, amik társaim folytattak egymás között. De jó lesz végre visszatérni a suliba. Nem bírtam a nyáron, hogy ne varázsoljak, igencsak nehéz volt visszafognom magam…na meg a kviddics. Végre lesznek meccsek és az aranycikesz aranyos szárnyát magam előtt láttam rezegni a levegőben. Nerissa szólalt fel még és egy elég furcsa dolgot hozott fel, mire ráemeltem tekintetem, aztán a szóban forgó személyre, vagyis Lee-re. ~Kacsát? Hehh…micsoda gondolat. Bár talán ennél komolyabb állatra is lehetett volna gondolni. Nem mintha gondom lenne a kis hápogó krapekokkal csak elég furán néznének ki a varázslók oldalán, tuti nem vennének komolyan senkit, aki kiskacsával az oldalán sétál, de azért aranyos.~ - Ééértem…Nem is lenne rossz, ha nem lenne így meghatározva, hogy csak pár állat közül lehet választani…szívesen hoznék, hmm mondjuk egy vörös pandát, azok tök helyesek. – nevettem fel, mert nem igazán gondoltam komolyan, csak jó volt elszórakozni a gondolattal, hogyha hozhatnék egy cuki kis házi tigrist, aztán, ha valaki feldühítene, nekiugrasztanám…na jó ez is durva egy gondolat, de úgyis megmarad annak és talán a fáradtság is rá tesz egy lapáttal, hogy ilyeneken töröm magam. De térjünk vissza. Nem mintha annyira magamnál lennék, a fejemben most azért is több forrásnyi gondolat tört fel egyszerre. - Különben meg miért pont kacsa? – kérdeztem rá szimplán érdeklődésképp, bizonyára van akkor egy kiszemelt kiskedvenc is a láthatáron.

2014.09.13. 21:43 Domii

A felszedett könyveket odaadtam a lánynak, majd felálltunk a földről. Szerencsére nem jött diák, aki megtiporhatta volna a könyveket. Hiányérzetem támadt, és rájöttem, hogy most az én könyvem nincs meg. Lenéztem a földre és észrevettem, hogy a keresett tárgy ott hever a lábam mellett. Rúnákkal díszített eleje kicsit meg volt kopva már, de elég jó állapotban volt.  - Ohh - lehajoltam érte, majd felvettem. Közben a lány bemutatkozott, és ez egészen rosszul jött ki, hogy miközben ő elárulja a nevét én mással foglalkozom. Meg amúgy is a fiúnak illene bemutatkoznia, szóval kétszeresen rosszul jött ez ki. "No, sebaj." Nyugtattgattam magam, majd kis zavaromat egy széles mosollyal leplezve én is elárultam nevemet. - Dean vagyok - biccentettem, miközben újra hónom alá vettem a könyvem. Kényelmes volt így, bár elég vastag olvasmány volt. Volt becenevem, egyesek simán D-nek, azaz Dínek hívtak, de ezt annyira nem szerettem. "Maradjunk csak a Dean-nél." - Hollóhát - mosolyogtam még a lányra, miközben hozzátettem, hogy melyik házba járok. - Te? - kérdeztem vissza barátságosan. - Öm.. - elkezdtem tippelni. - Griffendél? Hugrabug? - találgattam. Bár ennyire erővel felsorolhattam volna mind a négy házat. Na, jó, tudtam, hogy nem Hollóhátas a leányzó, mert akkor ismerős lenne. Vagyis most is rémlett valahonnan az arca, de így nem ugrott be. Mindegy is, ezért kérdeztem meg, hogy hová is jár. Kedves lánynak tűnt.

2014.09.13. 15:24 Mia

Tényleg csak én lehetek most már ilyen szerencsétlen, hogy egy ilyen kis lökéstől elejtem a könyveim, de akkor is. Ez kicsit az ő hibájuk is, hát nem kellett volna nekem jönniük, plusz még a falhoz is préseltek, hát ez már egyszerűen felháborító! Nem szoktam sok mindenen kiakadni, de azért ezt tényleg nem kellett volna. Szerintem nekik is van szemük és látták, hogy tele volt a kezem könyvvel, erre hát nem fellöknek? A saját gondom miatt egészen elzártam magam a külvilágtól és nem vettem észre, hogy az előbb itt randalírozó kis kölykök kicsit távolabb is majdnem hozzávágódtak egy fiúhoz. Morogva guggoltam a földön és a köteteket próbáltam a lehető leggyorsabban összeszedni, nehogy valaki rájuk lépjen, amikor lépteket hallottam. Felém közeledtek. Sietve összekapkodtam a magam körül heverő könyveket, mielőtt még az ismeretlen eltaposhatta volna őket és már nyúltam a következőért, amikor a távolabbi fiú letérdelt elém és segített. Szaporán pislogva meredtem az ölemben lévő könyvekre, aztán lassan a fiúra vándorolt a tekintetem. - Szia - köszöntem halkan. Kíváncsian pillogtam a könyv-megmentőre, a kérdésére pedig lassan bólintottam. - Köszönöm. Sóhajtva szedtem fel egy újabb vaskos kötetet a földről és a borítójára pillantva elfogott az a különös érzés: hiányzott valami. A könyv a legendás lények gondozása órára kellett, amit mindennél jobban szerettem. Az ismeretlen segítő gyorsan összekapkodta a könyveim, én pedig egy barátságos mosollyal az arcomon elvettem azokat. Magamhoz szorítottam mind a nyolc drágámat és felálltam. - Lyra vagyok - mutatkoztam be. A mosoly még mindig ott ült az arcomon és bár egész halvány volt, ezzel szerettem volna kifejezni, hogy milyen hálás vagyok neki a segítségért. Nem is tudom, hogy mit csináltam volna, ha valami baja esett volna a könyveimnek. Anya is tisztára kiakadt volna, meg elkezdene kiabálni, hogy megint nem vigyázok semmimre, holott itt most főleg a fiúk hibája volt, hogy elejtettem a könyveket. De hát anyát ez nem igen érdekli...

2014.09.13. 00:15 Domii

Na, ez a késés hátránya. Sehol sincs normális ülőhely. Eddig utam során két olyan kupát találtam, amiben volt szabad hely, de jobbnak láttam tovább keresni. Egy elsőben ült pár Hollóhátas fiú, de őket nem kedveltem annyira. Vagyis inkább nem alakítottam ki velük olyan kapcsolatot, hogy csak így leülhessek közéjük, így inkább nem kockáztattam, hogy kínos csendben kelljen utazniuk egészen Roxfortig csakis miattam.  Továbbhaladva a másikban, szűkösen, de lett volna hely. Ám oda sem telepedtem le, mert Hollóhátas barátaim éppen csokibékával dobálták egymást, pedig ez annyira nem volt jellemző rájuk. "Mi üthetett beléjük?" Tettem fel magamnak a költői kérdést. Intettem nekik, az egyik srác észre is vett és köszönés gyanánt egy csokibékát hajított felém, persze azt megállította a kupé átlászó üvegfala. Kissé elfintorodva néztem, ahogy a csokoládé kis patakokban lefolyik az üvegről. Jókedvűen megcsóváltam a fejem, de nem akartam odaülni, hiszen nem azért cipeltem magammal a vaskos könyvemet, hogy nagy barna pacák áldozata legyen. Arra még egy egyszerű tisztító bűbáj se lenne jó. Szóval tovább indultam. A kis folyosón a kupék mellett velem szemben jött egy csapad fiú, akik erősen a falhoz préseltek, mit sem törődve azzal, hogy a hónom alatt cipelt könyv súlyos fájdalmakat okozhat, ha a lábra esik. Az említett tárgy ki is csúszott helyéről, de szerencsére senki sem szenvedett sérülést. Mire gyorsan felvettem, a tiszteletlen fiúk már el is tűntek. Ekkor feltűnt, hogy pár lépéssel velem szemben egy lány egy csomó könyvet próbál felszedni a földről. Nyilván ő is hasonló merénylet áldozata lett, csak ő jobban pórul járt. - Óó - csúszott ki számon, majd odasiettem a földön térdelő lányhoz. - Szia - köszöntem, miközben leguggoltam mellé. - Segíthetek? - tettem le saját könyvem, majd összeszedtem a távolabbi darabokat. Reméltem, hogy a boszorkány nem fog megharagudni azért, mert még azelőtt elkezdtem összeszedni az elejtett tárgyakat, mint ahogy ő azt megengedte volna. Csak gondoltam jobb lenne, ha minél előbb összeszedni az értékes könyveket, mielőtt még tényleg komoly bajuk esne. Sajnos kinézném pár diákból, hogy átgázol mindenen, ami az útjába kerül.

2014.09.12. 23:28 Mia

Vonatra fel, hoppáré, most pedig kereshetünk egy üres kupét. Na, ez már nehezebb lesz tekintve, hogy már megint az utolsó pillanatban estem be a peronra. Anyu sosem tud időben elkészülni és mint mindig, most is mi érkeztünk utolsónak. De szó szerint, a mugli oldalon még volt pár ember, viszont a falon túl már sípolni kezdett a vonat, hogy elinduljon. Kapkodva búcsúztam csak el anyámtól és már pattantam is fel a járműre, mielőtt az még elindult volna. Pihegve sasszéztam el egy csoport mellett, akik felszabadultan beszélgettek az út közepén. Most komolyan, miért az út közepén kell beszélgetni? A vonat újra sípolt, aztán éreztem, ahogy lassan elindult. Megálltam kifújni magam, azután pedig könyvekkel a kezemben elindultam, hogy keressek magamnak egy üres, vagy legalább is egy kevésbé zsúfolt kupét. Sóhajtva jártam végig a vonat folyosóját, de sehol sem találtam semmit. Már éppen elértem volna a következő ajtóhoz, amikor egy csapat fiú robogott el mellettem, valamelyik pedig még meg is lökött, akár mennyire is préseltem magam a falhoz. A könyvek szanaszét repültek a kezemből, az utolsó két srác pedig még el is rúgta őket. Ökölbe szorított kezekkel guggoltam le, hogy összeszedjem az elszóródott köteteket, de annyi volt, hogy nem haladtam vele olyan gyorsan. Idegesített már az, hogy a kisebbek néztek le és gázoltak át rajtam, ha nem szó szerint is, de ilyen dolgokkal, mint például ez. Jó persze tudom, én is béna vagyok mindenhez...De ez már akkor is túltett azon, hogy egy idősebb és felsőbb évest nem piszkálunk. Nem vagyok prefektus, meg semmi ilyesmi, de azt hiszem, hogy én is megérdemlek egy bizonyos tiszteletet. Szerintem nem kérek túl sokat. Ó, a könyveim!

2014.09.12. 21:29 Domii

Ééés megint elkezdődött egy újabb tanév. A hatodik évemet kezdtem Roxfortban, de titokban el kell áruljam, hogy még most is tud az iskola meglepetéseket okozni nekem. Kíváncsi voltam, hogy idén mi lesz az, amin a leginkább meglepődök majd. A 9 és 3/4. vágányra szüleim és testvéreim kísértek ki. Mi mind rendelkezünk mágiával, anyuék is Roxfortosok voltak. Nekik bizonyára kellemes élmény, hogy évről évre kinézhetnek a vasútra velünk. Testvéreim is Roxfortosok, az ikrem, Kurt szintén hatodikas, húgom alsóbb évfolyamba jár. Kicsit késésben értünk oda, így már sűrgősen fel kellett szállnunk a vonatra. Anyu és apu ellenőrizte a csomagjainkat. Láda, kalitkába zárt bagoly, minden egyéb megvan. A csomagokat felpakolták a megfelelő helyre, majd egy gyors öleléssel elbúcsúztunk szüleinkkel. Apa majdnem kiverte hónaljam alól a könyvemet, mire csak összeráncoltam a homlokomat. Szerencsére nem lett semmi baja a vaskos, bőrkötéses könyvnek. Mindig is ábrándoztam, hogy hány éves lehet, minimum száz, az tuti. Gyorsan felszálltunk a vonatra. A két tesóm ment elől, én csak utáuk kapaszkodtam fel a szerelvényre. Az öcsém talált egy kupét, amiben már csak egy hely volt. Bocsánatkérően közölte, hogy ő most oda fog ülni, de majd meglátogat. Ezzel nem volt semmi gond, hiszen nem sziámi ikrek vagyunk, nem vagyunk összenőve. A nyáron amúgy is eleget voltunk együtt, az iskolában is lesz időnk találkozni. A húgom volt a következő, aki levált tőlem, beült egy szintén zsúfolt kupéba. Lett volna még ott hely nekem is, de az üléseken fiatal Hollóhátas lányok trónoltak, nem akartam belerondítani a társaságba. Én tovább mentem, hogy helyet keressek magamnak. ~Merre lehetnek a többiek?~ izgatottan ráncoltam a homlokomat.

2014.09.11. 16:00 Dorothy

- Félek, Deborah után nem jelentenék kihívást a professzor úr számára - hárítottam udvariasan a sakkjátszma lehetőségét, nem igazán vágytam most efféle játékra. Csendben hallgattam a nő komor jövőképét, és helyeslőn bólintottam néha. A hangulat megfagyott kicsit, szóval mosolyt erőltettem magamra és a többiekre emeltem a tekintetem. - Akkor még jobban kell igyekeznünk, mint eddig. A mi felelősségünk, hogy olyan srácokat neveljünk a diákjainkból, akik képesek lesznek felvenni a harcot bárkivel és bármivel szemben. Ez a legtöbb, amit megtehetünk - Debbie-re pillantva akaratlanul is eszembe jutott a kisfia. Megértettem, miért aggódik annyira a jövőt illetően, én sem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e megvédeni a családomat. - Seprűt! - szúrtam közbe lelkesen, amikor Clyde témát próbát váltani, és miféle tökéletes vizekre talált evezni! Már régóta szövögettem világuralomra törő terveimet, amiket most végre megoszthattam kollégáimmal. - Seprűt szeretnék készíteni! Ha túl öreg leszek ahhoz, hogy a Roxfortban tanítsak, biztosan nyitni fogok egy seprűboltot az Abszol Úton, amit majd a gyerekeim örökölnek meg. A varázsvilág legjobb versenyseprűit fogom gyártani, már a nevét is kitaláltam az egyik projektemnek, valamilyen villám lesz. Vízvillám, talán - elgondolkodva rágcsáltam a nevet, majd az ablakon kipillantva konstatáltam, hogy lassacskán példát kéne mutatnom és átöltöznöm. Felkeltem a székemről, kibújtam a cipőmből és az ülésre állva keresgélni kezdtem a csomagomban. Mint a legtöbb férfi, én is elég hanyag voltam bepakolás terén, és természetesen a kupac legaljára préseltem be azt, ami elsőként kelleni fog. Ezt egy idő után meguntam, leszökkentem az ülésről, elővettem a pálcámat és zavartan megköszörültem a torkom. Mindig kínosan éreztem magam, ha mások előtt kellett varázsolnom, hisz egy repülésoktató fő eszköze a seprű, nem a varázspálca, szemben mondjuk más tanárokkal. Nem akartam felsülni előttük. - Invito, talár! - A ruhadarab azon nyomban kiharcolta magát a táska alól, sorban kiborítva a többi ruhámat. Egy részük szétszóródott az ülésemen, de nem igazán zavart, megörültem a kezembe reppenő darabnak. Úgy szerettem varázsolni, mint egy gyerek. A farzsebembe csúsztattam a pálcát, és átvetettem a vállamon a talárt. - Juppé! Akkor én most elvonulok egy percre, elnézést kérek... - másztam át csak úgy, zokniban újfent a pároson és a macskán, majd alig, hogy kiléptem a fülkémből, máris tömeges lánysikolyt hallottam. - Nahát, Danielle, Susie, Christine, hogy megnőttetek tavaly óta! Hogy telt a nyáriszünet? - álltam le cseverészni egykori diákjaimmal.

2014.09.11. 15:39 Dorothy

Felvont szemöldökkel figyeltem, hogy Colleen tényleg nekiáll egy kérvény elkészítésének. Nem akartam összetörni az illúzióit, és ki tudja, talán Dumbledore tényleg rábólint az ötletére. - Ne mondd ezt, Dumbledore korunk egyik legnagyobb varázslója! - feddtem meg egy szigorú pillantással a lányt. - Viszont ha kérvényt nyújtasz be, szükséges előbb néhány aláírást szerezned. Azt hiszem, egy ilyen petícióhoz 25-50 fő a minimum. Új minisztériumi rendelet - ingattam a fejem, bár nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem a számadatokra. - Ne aggódj, én aláírom neked. - tettem hozzá egy barátságos mosollyal. Nem mintha terveztem volna új háziállatot, de a baráti összetartás fontos. Különben is, szerettem Lee-vel együtt nevetni akár más varázslók butaságain, akár a saját vicceinken. Mindig olyan családiassá tette a hangulatot, pedig még meg sem érkeztünk a Roxfortba. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy ismerős arcú lány lépett be rajta. Nem kellett a talárját fürkésznem, hogy felismerjem egy hollóhátas társunkat. Kedves mosollyal és egy "Szia, Amanda!" motyogással köszöntöttem, aztán visszatemetkeztem a könyvembe, folytattam az olvasást ott, ahol abbahagytam. - Úgy érti, "semmi gond, huppanj le egy szabad helyre" - fordítottam le köznyelvre Lee kérdését, miközben lapoztam egyet a könyvben. Szerettem a tolmácsát játszani, csak túl nehéz munka volt ahhoz képest, hogy senki sem fizet érte. Amanda viszont feltalálta magát válasz terén, így hagytam őket kommunikálni, és az orrom alatt motyogva folytattam az idei anyag bemagolását. Ekkor újabb vendég csatlakozott hozzánk, egy fiú, ráadásul Griffendéles. Ki akartam oktatni arról, hogyan illik bekéredzkedni mások fülkéjébe, de Lee őt is elintézte a szokott stílusával. - "Szeretettel látunk bárkit, foglalj helyet nyugodtan, az én nevem Lee", ezt akarja mondani - Eszembe jutott, hogy ez elég kétértelmű, szóval fejemmel a barátnőmre böktem. - Mármint ő Lee, az én nevem Nerissa - mutatkoztam be, bár látásból már ismertük egymást, de attól még fontosnak tartottam a megfelelő kommunikációt. Újabbat lapoztam a könyvben, de valami undorító ragyanövesztő varázslat következett, amit inkább sietősen átlapoztam. - Ha már itt vagytok, segíthetnétek aláírni Lee kérvényét. Szeretné, ha a Minisztérium engedélyezné, hogy kacsákat is lehessen hozni a Roxfortba - vázoltam fel röviden, és rácuppantam egy érdekesnek tűnő bűbájra a vaskos könyvem következő oldalán.

2014.09.09. 20:14 Sybill

Ahogyan jobban megnéztem a kupét és az azt elfoglaló embereket, realizáltam magamban, hogy Colleennel és Nerissával van dolgom. Ha jól emlékszem, nem így szokták őket hívni az emberek, de mivel a becenevek nem kedvenceim, nem is használtam azokat. Nem mellesleg én így jegyeztem meg őket, ezzel a névvel, szóval ha akartam, se tudtam volna megjegyezni egykönnyen, hogy hogyan is kéne őket hívnom. Mielőtt a lányok válaszoltak volna, valaki nekem jött oldalról, és átbújt a hónom alatt. - Mi a…? – kezdtem, majd rájöttem, hogy az egyik griffendéles évfolyamtársam, Ian Silverman volt az, így hát fél pillanat alatt leesett, hogy biztosan csinált valami bajt. Kinéztem a folyosóra, ahol néhány gyereket láttam is, meg valami csúszós akármicsodát, de megvontam a vállamat, nem érdekelt különösebben a dolog. Colleen kijelentésére fapofával válaszoltam. - Nem szeretem a hagymát – vontam vállat, majd beljebb léptem és helyet foglaltam a lány mellett. A biztos hatás kedvéért még végig is mértem úgy, ahogyan az évnyitó banketten szokás a sült húst, majd megnyaltam a szám szélét. Arra nem is gondoltam, hogy esetleg hülyét csináltam magamból… végül is, ha elhiszi, hogy megeszem, kétlem, hogy lenne mersze kinevetni… most nem? Keresztbe tettem a lábamat és ráraktam a kezeimet, majd a fiúra emeltem a tekintetem, arra várva, hogy ő is bejön-e vagy nem.

2014.09.09. 19:37 shade

- Ha tényleg ezt szeretné, Deborah, nyugodtan abbahagyhatjuk – feleltem továbbra is a letarolt sakktáblával szemezve. – Amúgy is, fele mennyiségű bábuval nehéz játszani. Ezután döntöttem úgy, ideje lenne egy kis fésülködésnek. Théseus megneszelte, mit szeretnék vele művelni, ezért feladtam a meddő próbálkozással, hogy kiszedjem az ülés alól. Elégszer karmolt már meg ahhoz, hogy tudjam, nem lehet az akarata ellenére csak úgy megfésülni. Makacs egy dög tudott néha lenni. Amíg én a macskámmal szenvedtem, kollégáim kibúghatták magukat és kártyát cserélhettek, vagy mit csináltak… Nem igazán foglalkoztam mások magánéletével, de azért észrevettem, hogy Mr Aylward sokat legyeskedik Fawley professzornő körül. Találgatásokba bocsátkozhattam volna, miszerint Alecto természeténél fogva ilyen mézesmázos és figyelmes a nőkkel szemben, vagy tényleg tetszik neki Deborah, de nem tettem. Inkább egy pálcasuhintással visszarendeztem az elkallódott sakkfigurákat a táblára, aztán szépen elpakoltam a készletet – már úgysem maradt annyi idő, hogy befejezzünk még egy játszmát. Alecto kérdései jogosak voltak. Miért nem csinál senki semmit? A válasz nagyon egyszerű volt: mert jobb a homokba dugni a fejünket, mint tenni valamit. És Deborah jól mondta – ez az ügy már rég kicsúszott a Minisztérium hatásköréből. Csírájában kellett volna véget vetni ennek az egész mugliellenes mozgalomnak, amit ez a magát Voldemortnak nevező varázsló szervezett. Újabb hataloméhes, elvakult egyén, aki felsőbbrendűnek hiszi magát a többi embernél… Honnan olyan ismerős ez? Ó, igen, hiszen a történelem ismétli önmagát. - Igazán sötéten látja a jövőt, Deborah, de igaza van – jegyeztem meg, hiszen én is hasonló következtetésre jutottam, átfutva az elmúlt évszázadok történelmi eseményeit a fejemben. – Minden arra mutat, hogy újabb mélypont felé zuhanunk. Azt hiszem, talán nem megerősíteni kellett volna az asztronómia professzornőt a jövőképében, hanem elmormolni néhány nyugtató szót, de nem akartam pont ebben hazudni. Mi értelme lett volna? A múlt pontosan megjövendöli az elkövetkező eseményeket, erre bármelyik értelmes emberi lény rájöhet magától is. Csak kár, hogy a Minisztériumban komplett idióták dolgoznak, és pont ők nem látják, mi fog történni. - Alecto, szerintem találjon fel egy bombabiztos kviddics felszerelést, amilyen gyorsan csak lehet, mé mielőtt elszabadulna itt a pokol. Akkor örök időkre a csokibéka kártyákon élne tovább – próbáltam meg oldani a komorrá vált hangulatot meglehetősen kevés sikerrel.

2014.09.09. 19:17 Naomi

Nessa (valószínűleg komolytalan) javaslatára felemeltem a buksim. - Dumbledore tuti benne lenne! - kiáltottam fel csillogó szemekkel, majd a halántékomhoz emeltem a mutatóujjam és körözni kezdtem vele. - Van egy kis stikkje az öregnek, de attól még nagyon bírom. Jobb fej, mint McGalagony... A griffendéles házvezetőnő és személyes ősellenségem rémképére borzongás futott végig a gerincem mentén, s még egy kicsit rá is játszottam, ahogy mindig. Már épp azon voltam, hogy előveszek egy pennát és egy pergament, hogy elkezdjem fogalmazni a beadandó kérvényt, vagy indítványt, vagy akárhogy is hívják, amikor belépett a kupéba a szőke mardekáros lány. Ismerős volt valahonnét távolról, ha jól emlékeztem, valami Cassidy a neve - nem bírtam. Na, nem mintha sokkal jobban bírtam volna az összes többit, vagy épp az álszent hugrabugosok (a másik ősellenségeim), de azt kifejezetten nem bírtam, amikor valaki ilyen affektálva és arrogánsan viselkedett, ahogy a mardekárosok jó nagy része. Soha nem értettem, Lumpsluck hogy a griffendéles oroszlán horpasszőrére kerülhetett oda. - "Bocsi!" - ismételtem én is Nessával teljesen egyidőben, ám én a hajdobálás helyett a szimpla fintorgást és a kezeim összekulcsolását választottam égre néző szemekkel. Harsányan felnevettem (vagy inkább vonyítottam), azért is, mert egyszerűen vicces volt, és azért is, mert imádtam, amikor ennyire egy rugóra járt az agyam Nerissával. Kicsit olyan volt nekem, mint egy normálisabb nővér, amolyan elveszett iker-formában. Igaz, nagyon sokszor azért nem volt meg az a bizonyos telepátia köztünk, főleg akkor, mikor dolgozatot írtunk, és hiába szuggeráltam a hátát, valahogy nem jöttek az okos gondolatok... - Tanulni? - kérdeztem vissza amolyan "ugye ezt te sem gondoltad komolyan?" arccal. Aranyos volt, hogy azt hitte, én szoktam olyat, azon kívül, amikor feltétlenül szükséges. A könyvtárba én inkább aludni jártam. A nyíló kupéajtó hangjára felkaptam a fejem és a nyílásban megjelenő lányra néztem. Felismertem benne Amandát, az évfolyam- és háztársunkat. Nem mondanám, hogy én olyan sok időt töltöttem volna vele, sőt, azon kívül nem is nagyon beszélgettünk, amikor épp összefutottunk, de még csak nem is voltunk szobatársak, úgyhogy... - Az attól függ - pislogtam rá miközben feltoltam az időközben lecsúszott szemüvegem az orrom tetejére. - Ki akarod venni a májamat, hogy aztán megsüsd hagymával? Igen, én így ismerkedek. Mielőtt Amanda válaszára akárcsak figyelni tudtam volna 8már ha válaszolt erre az értelmetlenségre), újabb látogatónk érkezett, mégpedig.egy griffendéles fiú személyében, aki jól láthatóan menekült valaki elől, de látni nem láthattam, bár még a csukott kupéajtón keresztül is hallottam a kinti hangzavart. - Rád is ugyanez vonatkozik - feleltem szigorúan. - Kannibálokkal, mardekárosokkal és limbótáncosokkal nem üzletelünk, mindenki más jöhet.

2014.09.09. 18:58 shade

Sejtettem, hogy a nevem nem kongat meg semmilyen harangot a mardekáros lány fejében. Egyrészt mert mardekáros volt, másrészt pedig két évvel idősebb nálam, de az évfolyamtársaim mind furának tituláltak, mert mugli zenéket hallgatok és rágózom (meg néha-néha varázslat nélkül is szoktam hoppanálni egy jót, de ez mellékes). - Segáz – legyintettem beletörődően, hogy ezentúl kisróka leszek. A rókák kedves, aranyos állatok, hiába próbálják a népmesék félrevezetően simlis jószágoknak beállítani őket. – Azért ez a kisróka jobban tetszik, mint a Moly – tettem hozzá teljesen mellékesnek szánt hangon. - Miért, nem az? – kérdeztem felvont szemöldökkel, értetlenül. – Ok nélkül – na jó, hugrabugos vagyok, az már egy ok… Szóval csak azért, mert más házba osztott be a Teszlek Süveg, mint téged, egyből azt hiszed, jogod van parancsolgatni és lenézni másokat – fejtettem ki, miért mondtam, amit. Már megint őszintébb voltam a kelleténél, de sosem szerettem az olyan embereket, akik próbálják szép szavak mögé rejteni a bennük kavargó gondolatokat. Nem, sokkal jobb, ha az ember kimondja, amit gondol, még ha bajba is kerül miatta. - Nem is a külsőd, hanem a viselkedésed támadó, agresszív és jeges. Ez sugárzik az egész lényedből, ezért látszol azonnal támadónak, agresszívnek és jegesnek. Negatív aura vesz téged körül – vontam vállat, fittyet hányva az újabb célzásra, miszerint jobb lenne, ha befognám a számat. – És nem félek tőled. Igaz, eleinte megszeppentem, mert egy felsőbb éves ÉS mardekáros lány ült le velem szemben, de azóta már elmúlt ez az érzés, és a szokásos nyugalom szállt rám. Semmivel sem lehetett kizökkenteni ebből a hangulatból, még az olyan viselkedéssel sem, mint amilyet Celia produkált. - Kár – szontyolodtam el, amikor megtudtam, Dwayne, a patkány nem éppen az a kedves, aranyos állatka, akivel Paddy játszhatna. – Ja, persze, te játszol a házad kviddicscsapatában. Pedig finom ez a répatorta, a nagyim csinálta – csuktam be a sütis dobozt, és magam mellé tettem. - Nem megyek én sehová – ráztam meg újra a fejem, és egy széles mosoly olvadt szét az arcomon. – Én voltam itt előbb. Úgy tűnik, kénytelenek leszünk elviselni egymás társaságát az út további részében. De ígérem, hallgatni fogok. Véletlenül se tenném tönkre a hírnevedet – mondtam, aztán végigfeküdtem az ülésen, és egyik lábamat lelógatva dúdolni kezdtem a Yellow Submarine-t, miközben Paddy-t a levegőbe emeltem, úgy téve vele, mintha a hullámokon bukdácsolva úszna. Azt hiszem, ez nem nagyon tetszett neki.

2014.09.09. 18:44 Naomi

Nem tudtam mit felelni Alec válaszára; tekintve, hogy igencsak vagyonos aranyvérű család sarjaként még csak nem is a szüleim, de a házimanóink, dajkáim és inasaink neveltek fel (némi elméleti rásegítéssel a szüleimtől), sosem kellett varázslat nélkül boldogulnom - mikor kisebb voltam, mások végezték el helyettem a "piszkos munkát", s amint betöltöttem a tizenhetet, szinte el sem akaródzott raknom a pálcámat. Hozzászoktam, hogy izzadás nélkül, csupán elmém erejével vagyok képes elérni, amire vágyom, így nehéz volt megszoknom, hogy vannak, akik a kétkezi munkát részesítik előnyben. - Köszönöm - vettem át a férfitól a felém nyújtott, kék-arany kártyácskát és a csokoládét, majd a poggyászomba süllyesztettem, egy aránylag hidegebb helyre. Igazából nem tudtam, Patrick gyűjti-e az ilyen kártyákat (egyszer régen biztosan így tett, de szinte minden nap más hobbit talál), de abban egészen biztos voltam, hogy a csokoládénak mérhetetlenül örülni fog, mint mindig. Alec sokszor küldött ilyen apró kis semmiségeket a fiamnak, amiért hálás voltam - nem mintha nem engedhettem volna meg magamnak, de sosem volt rá időm, vagy kiment a fejemből, hogy efféle ajándékokat vegyek. Az viszont, ahogy Patrick nagy, csokoládébarna szemei felragyogtak, mikor a hátam mögé dugtam a kezeim és kértem, hogy válasszon (természetesen mindig úgy helyeztem az ajándékot, hogy megkapja), arcocskájára pedig édesen foghíjas vigyor ült ki, minden ajándéknál szebb volt. - Rendben, értem. Paraszt az E7-re. Én pedig meguntam a játékot - szakítottam el pillantásom a véleményem szerint kissé túlsúlyos és meglehetősen ördögi macskától, majd a seprűlovaglás tanárra mutattam. - Próbálkozzon be Alectonál. Ki tudja, talán megváltoztatja véleményét a sakk sportszintűségéről. - Ezzel nem megsérteni akartam a férfit, aki nem egyszer hangoztatta, mennyivel jobban szereti a kviddicset a sakknál (és jobban is ért hozzá), csak nem szerettem volna beismerni, hogy bár a hosszútávú memóriám remek, a rövid távúval nem vagyok kibékülve, és valahogy nem tudtam volna pontosan visszaidézni a bábuk helyzetét. Nem, nincs az a Merlin.ereklye, amiért elismerném felé, hogy nem tudok valamit. Clyde szavaira komoran bólogattam. - A hatalom köde elfedi a haldokló királyt - idéztem valamelyik író művéből, melyet nem is olyan régen olvastam. - A Minisztérium tehetetlen. Mit kellene mondania? Keltsen pánikot? Lássuk be, ez már rég túlnőtte magát a Minisztérium hatáskörén, nem csak a varázstársadalmat, de egész Nagy-Britannia lakosságát fenyegeti, s talán még többet is, mindezt anélkül, hogy az emberek tudtak volna róla. Most pedig már késő... Kinéztem az ablakon, melyet az eső egyre nagyobb cseppekben verdesett, s a kék eget eltakaró sötét fellegek pont olyan hátborzongatóan gyorsan kerültek elő a semmiből, ahogy az egész kétségbeesett köd ereszkedett a varázsvilágra. Szinte ironikus volt. - Néha kezdem úgy érezni, hogy ami elkezdődik, jóval túl fog nőni a mi időnkön is - szólaltam meg továbbra is kifelé tekintve, ajkaimon keserű, humortalan mosoly játszott. -Tehetetlennek érzem magam, és ettől csak még értéktelenebbnek látom magamat, meg azt amit manapság az ember ér. Felemészt a gondolat, hogy a boldogságot, amit a fiamnak kívánok, lassan bekebelezi a bizonytalanság szürke homálya, mindezt azért, mert a Miniszterek évtizedek óta makacsul ragaszkodnak az ostoba piedesztáljukhoz. Grindelwald lázadása óta... - Itt elhallgattam és csak megcsóváltam a fejem, majd nagyot sóhajtva lehunytam a szemeim és az ablaküvegnek döntöttem a homlokom.

2014.09.09. 15:40 Kriszta

- Nem ismerős. – vágtam rá egyből a lány nevére. Kevés ember volt akit névről ismertem, többségük évfolyamtársam volt, esetleg kviddicsezet, vagy valamelyik háztársamnak kisebbik verziójaként élte az életét Roxfort falai közt. – És ne vedd magadra, de nem hiszem, hogy megjegyezném. A genetikám és a személyiségem blokkolja a névmemóriámat. – kocogtattam meg a fejemet, a lábamat pedig Dwayne dobozán tartottam, hátha ráébred rágcsálópajtásom arra, hogy a következő napokban vége az aranyéletnek, egészen addig, amíg ki nem engesztelődöm, amiért felesleges konfliktust szított köztem és az anyám között. Ha két perccel előbb nyúltam volna az italomért, mint amúgy, valószínűleg sugárban borította volna be a kabint a narancsdzsúz. – Jeges külső? – vigyorogtam el. – Agresszív viselkedés? – furcsa volt, hogy egy házon kívüli így lát. A Mardekárban eléggé pólyácának számítottam a folytonos mosolygásommal, ami akkor volt rám jellemző, mikor nem voltam nyűgös. A szeretetes dolog felett pedig át is siklottam, olyan jól mulattam az előző megállapításokon. – Kisróka, te nem tudod a helyedet. Nem én vagyok, akitől félni kéne. – vigyorogtam még mindig, bár az őszinte mosolyom kezdett gúnyossá alakulni a lány naivságának hatására. – Vagy aki védekező mechanizmusként használná ki a külsejét. Esetleg szeretethiányos lenne. – fintorodtam el az ölelés gondolatára. Nem azzal volt a bajom, hogy így fejezzem ki az érzelmeimet, sőt, nem is az érzelmekkel volt bajom, inkább a testi érintkezéssel. Utána mindig olyan tisztátalannak éreztem magam, mint egy bájitaltan óra után – sürgősen ki kellett mosnom a hajamból és a testemből az idegen kipárolgásokat, különben oda lett volna a közérzetem. Ráadásul Mardekáros voltam. Nem ölelgettünk senkit, főleg, ha az nem házbeli volt. - Dwayne nem barátkozós típus. Ha szabadlábra helyezem, valószínűleg megmutatja ki az úr a háznál az erejét fitogtatva. – foglaltam össze gyorsan és tömören a patkányom személyiségét. – Egy macskának is neki menne. Süteményt pedig nem eszem, formában kell maradnom a szezonra. – toltam vissza a felém nyújtott tortaszeleteket. – De köszönöm. – mutattam némi udvariasságot és egy enyhe, nagyon enyhe hálaféleséget a lány irányába, majd kikönyököltem az ablakon felfüggesztve a beszélgetést. – Egyébként pedig, ha tényleg zavarlak, mint ahogy mondtad, akkor csak hagyj magamra, és nem lesz gondunk. – fűztem még hozzá lezárva a témát.

2014.09.08. 18:45 shade

Félénk mosollyal fogadtam a mardekáros lány érkezését. Nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom, úgyhogy csak néztem csészealj méretű szemekkel, és próbáltam azt csinálni, amit Celia Crouch mondott. Nem tudtam sokáig csendben ülni alapvetően kíváncsi természetem miatt, ráadásul észrevettem a leányzó ölében mocorgó dobozt. Érdeklődve pillantottam felé, és Paddy is felélénkült a kezemben. Pici orrát mozgatva próbált kiszabadulni az ujjaim közül, hogy ő maga nézze meg, mi rejtőzik a mardekáros lánynál. - A nevem Moira O'Mooney, nem kisróka - javítottam ki Celiát heves fejrázás közepette, aminek következtében vörös loboncom csak úgy szállt a levegőben. - És önkéntes száműzetésemet töltöm itt, a kabin magányában, de te megzavartál - könyököltem rá a keskeny ablakkeretre, miután kifújtam az arcomból a makrancos tincseket. Álmos, ábrándos hangomon nem igazán tudtam érzékeltetni, hogy nem igazán tetszik a rám kényszerített helyzet, és nem nagyon feszélyeztem magam Celia Crouch társaságában. Elvégre, ő jött ide hozzám. Akkor meg miért panaszkodik? - Inkább utasításnak hangzott - sóhajtottam még mindig az ablakon kibámulva, de néha-néha a mocorgó dobozra tévedt a tekintetem. Halványan elmosolyodtam, úgy néztem a sötét, hideg éjszakákat idéző szempárba. Másokat talán kirázott volna a hideg ettől a pillantástól, de az én szám felfelé görbült. - A jeges külső és ez a támadó, agresszív viselkedés valójában egy olyan törékeny lelket rejt, amelyik csak szeretetre vágyik - jelentettem ki, miután befejezte Celia a fenyegetést. - Kérsz egy ölelést? - ajánlottam fel a lehetőséget, és még a karomat is kitártam, bár tudtam, hogy úgyis visszautasítja. Mindenki visszautasítja. Az emberek nem szeretik, ha gyengének látszanak. Páncél mögé bújnak, hogy megküzdjenek az élet sárkányával, de még a békeidőben is elfelejtik letenni a fegyvereiket. - Az emberek hajlamosak első látásra ítélkezni - feleltem nyugodt hangon Celia újabb támadására. - És hogyan érhetnénk el a világbékét, ha nem tudjuk megoldani a problémáinkat kommunikációval? - tettem fel a költői kérdést a mardekáros ölében mocorgó doboznak. - Mi van benne? - mutattam rá az imént vizsgálatom alá vett tárgyra, amire úgy tűnt, a fekete hajú lány neheztel valamiért. - Ha patkány van benne, Paddy szívesen fogadna egy játszótársat. Igaz, Paddy? - emeltem arcomhoz a patkányomat, hogy a szeméből olvassam ki a választ. - Nem, nem bánná, ha játszana valakivel. Jó lenne lemozognia a répatortát, amit az imént megevett. Te is kérsz? - nyújtottam a lány felé a sütis dobozt, amiben még két szelet torta várta, hogy megegyék.

2014.09.08. 18:34 Kriszta

- Ahogy nézem nem csak a mardekárosok kerülnek, kisróka. – pillantotban felhúzott szemöldökkel a merész kislányra, mostanra állandósult becenevet adva neki, lévén az eredeti neve nem érdekelt. Nyomatékosítva mondanivalómat körbeintettem a kabinon, majd visszatértem az előbbi tevékenységemhez, és folytattam az öltözködést. Miután a tisztességes roxfortos diákjának látszata már az öltözékemen is megvolt, szólaltam meg csak újra. - Úgy látom nem nagyon megy a kérések teljesítése. – néztem végig a szeplőkkel borított arcon. – De azért megismétlem; ne emlegesd senki előtt, hogy együtt utaztunk. Különben békává változtatlak. És ez lenne a kegyelem, mert az iskola tanulói kegyetlenebben bánnak el a kis spiclikkel. – hajoltam közelebb a lányhoz, majd reményvesztve dőltem vissza a helyemre. Valószínűleg belebotlottam a hugrabugosok leghubrabugosabbakjába. - Gondolhattam volna, hogy nem ok nélkül vonatozgatsz egyedül. – masszíroztam meg az orrnyergemet. – Nincsenek barátaid? Nem ez a házad lényege? Barátság, jóság, világbéke? – fontam össze a mellkasom előtt a karomat. Akaratlanul is összehasonlítgattam az öcsémmel a lányt, bár idősebb, vörösebb, és szeplősebb volt nála. A kisherceg viszont azt hiszem, hamar barátokra lelne Roxfortban, még annak ellenére is, hogy félvér. Ez a lány viszont nem úgy nézett ki, mint akinek minden ujjára jut egy barát. Az egyik dobozom, a nagy elmélkedésem alatt mozgolódásba kezdett, én pedig reflexből rátettem a lábamat, amíg abba nem maradt a dolog. Dwayne valószínűleg kiszagolta a másik patkányt a térben, és az ismeretlen szag felzaklatta. - Nem randalírozunk a vonaton. Majd, ha megérkeztünk nasizunk. – csikartam ki a fogaim között a doboznak, mintha csak magamban ismételgetném a bájitaltan tananyagát. Nem akartam Dwayne-t kiengedni, két okból is. A vonatépsége volt az egyik indok. A másik pedig, hogy mielőtt felszálltam volna a vonatra, a kis patkányom kirágta anya retiküljét ezzel rám haragítva a boszorkányt, aki nem fogadta el a védőbeszédemet, miszerint „Az idősebb fiad nevét viseli, őt szidjad érte”. Pedig szerintem azzal, hogy Ceph nevét kapta a rágcsáló segédem, nagy valószínűséggel a személyiségjegyeiből is kapott jópárat.

[34-15] [14-1]